Rásnak, születésnapjára

1942. január 5. Mexikóváros, Mexikó. Éjjel egy óra után egy taxi hátsó ülésén meghal egy 45 éves nő. Azonnal a közeli kórházba viszik, ahol – csakúgy, mint a későbbi boncolás során – szívinfarktust állapítanak meg. Azonnal megkezdőnek a spekulációk halállával kapcsolatban. Lehet, hogy a „Gazda” megrendelésére ölte meg egy szovjet ügynök?

Assunata Adelaide Luigia Modotti, ismertebb nevén Tina, 1896-ban született Olaszországban. 1913-ban San Franciscóba költözött, ahol 1917-ben állítólag férjhez ment az oregoni farmerfiú és költő Roubaix „Robo” de l’Abrie Richeyhez (nincsen ugyanis arra vonatkozó bizonyíték, hogy valóban összeházasodtak volna). Tina több némafilmben is játszott, filmes pályája csúcsát a ma már felejthető alkotásnak számító „The Tiger’s coat” főszerepével érte el. A femme fatale szerep és a felszínes hollywoodi filmes világ helyett hamar a művészeti élet felé fordult és csatlakozott egy olyan művészcsoporthoz, mely Edward Weston fotográfus körül alakult ki.

Többé nem próbálom „magamat kifejezni”, nem erőltetem személyiségemet a természetre. Számomra az a fontos, hogy előítélet nélkül, hamisítatlanul azonosuljak a természettel, a dolgokat, ahogy azok vannak, azok legbelsőbb lényégét lássam vagy felismerjem. Úgy, hogy amit megörökítek ne interpretáció legyen – tehát az elképzelése annak, hogy milyennek kellene lennie – hanem kinyilatkoztatás, a ködfal eloszlatása … Edward Weston

Modotti azonban nemcsak Weston modellje lesz, hanem szerelmi kapcsolat is szövődik kettőjük között. 1921-ben Robo Mexikóba utazik, ahova Tina pár nap múlva követi, azonban „férje” két nappal Tina megérkezése előtt meghal himlőben. Tina Modottit Mexikó hangulata rabul ejti és 1923-ban Westonnal Mexikóvárosba költözik. Itt Weston asszisztenseként dolgozik, míg Weston cserébe bevezeti a fotográfia rejtelmeibe. Ugyanitt ismerkedik meg Diego Rivera, a mexikói muralismo stílus kiemelkedő festőjével.

Muralismo (spanyol murales = falfestészet): mexikói falfestészet, mely a húszas években a mexikói forradalom után alakult ki, később pedig Mexikó nemzeti művészetévé nőtte ki magát. A ma már majdnem minden középületen látható murales-ek történelmi, nemzeti és társadalomkritikai témákat jelenítenek meg.

Míg Edward Weston a „straight photograpy” stílusában alkot, Tina inkább társadalmi témák iránt érdeklődik és képein a muralismo hatása is egyértelműen érezhető: szoptató anyákat, demonstráló munkásokat, indiánnőket fényképez és az utca nyomorát örökíti meg.

Modotti a mozgalmár

Tina nemcsak a társadalmi igazságtalanságokat láttatja a közönségével, hanem olaszos hevülettel veti bele magát az egyenlőtlenségek felszámolását célzó politikai harcba is. Megismerkedik élete nagy szerelmével, a kubai forradalmárral és trockistával, Julio Antonio Mellával, majd aktív szerepet vállal a kommunista mozgalomban. 1929 január 10-én Mella, miközben Tinával sétál az utcán, merénylet áldozata lesz. A mexikói kormányzat és sajtó igyekszik Modottira terelni a gyanút, azonban festő barátja, Diego Rivera védelmébe veszi. Mai napig tisztázatlan, hogy a gyilkosság hátterében vajon a kubai diktátor, Gerardo Machado vagy a trockizmust külföldön is üldöző Sztálin állt-e? Utóbbi elmélet szerint a gyilkosság közvetlen megrendelője Vittorio Vidali, aka. Commandante Carlos lehetett.

Modettit az ellene folyó lejárató hadjárat nagyon megviseli, a mozgalmi munka mellett csak az El Machete művészeti szakszervezeti lapnak készít fotókat. Mexikó számára a kommunista művésznő jelenléte egyre zavaróbb lesz, ezért 1930-ban felteszik egy Európába induló hajóra és meg is várják amíg kifut a hajó a kikötőből. Ezen a hajón találkozik az állítólagos Mella gyilkos Vittorio Vidalival, aki rábeszéli, hogy a vörös mozgalom fővárosában, Moszkvában a helye. Moszkvai útját egy féléves kitérő előzi meg Berlinben, ahol a Bauhaus képviselőivel kerül kapcsolatba és kiállítják képeit is. Bár a kritika értékeli alkotásait, Tina nem tud beilleszkedni és Moszkvába megy. Szakít korábbi mentoraival, Riverával és Westonnal, és a fotózást is abbahagyja. Utóbbi oka – életrajzírója, Margaret Hooks szerint – az lehetett, hogy stílusa nem felelt meg a sztálini kultúrpolitika által kijelölt irányzatnak. Amikor Tina Spanyolországba utazik, hogy a polgárháborús sebesülteket ápoljon, Moszkvában hagyja fotóit és kameráját. Miután a köztársaságiak vereséget szenvednek, egy franciaországi kitérő után újra Mexikóba megy – ugyanis amerikai állampolgársága ellenére sem engedik be az USA-ba.

Mexikóba Vittorio Vidali is elkíséri, akiről Tina a következőket mondta: „Ő egy gyilkos. Szörnyű bűntényekbe rángatott bele.  Teljes szívemből gyűlölöm. És mégis követnem kell a halába is.” Tina Modotti utolsó estéjét Hannes Mayer emigráns Bauhaus építész házában tölti, majd beszáll egy taxiba …

Alfred Stieglitz és a Fotó-szecesszió

A német-amerikai családból származó, nagyrészt az USA-ban alkotó Alfred Stieglitz megkerülhetetlen személyiség a fotográfia történetben. Nevéhez kapcsolható az első jelentős fotósfolyóirat a Camera Works kiadása 1903 és 1917 között és ő nyitotta meg az első magán-fotógalériát az new yorki ötödik sugárút 291 száma alatt, melyet a köznyelv egyszerűen Gallery 291-nek hívott.

Stieglitz 17 évesen Németországban kezdi meg mérnöki tanulmányait, azonban élete egy csapásra megváltozik, amikor megpillant egy kamerát egy berlini üzlet kirakatában. Beiratkozik a kor szaktekintélyének számító Hermann Wilhelm Vogel fotókémikus kurzusára és tanárához hasonlóan egy sor új fotózási eljárást dolgoz ki. Stieglitz műveit a német közönség nem fogadja különösebben nagy lelkesedéssel, ezért Londonba megy, ahol maga Peter Henry Emerson tünteti ki a fiatal tehetséget. 1890-ben Bécsben folytatja tanulmányait, azonban testvére halála miatt visszatér New Yorkba. Az elkövetkező évtizedekben azért küzd, hogy a fotográfia ismert és elismert művészeti ág legyen az Egyesült Államokban.

Stieglitz eleinte a művészeti fotográfia híve, majd miközben a fotózás elméleti alapjainak kidolgozásán munkálkodik, egyre közelebb kerül a  „Straight photography” irányzatához. A huszas években a „Vouge” és a „Vanity Fair” lapoknak dolgozik, képei a reklám- és divatfotózás meghatározó darabjai. Élete alkonyán egyre inkább egyetlen témára koncentrál; szeretőjét és későbbi feleségét Georgia O’Keeffe-t örökíti meg fotókon. „Equivalents” elnevezéssel hasonló megszállottsággal fényképezett felhőket saját lelkiállapota leképezésre. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a fotózásért „az öngyilkosságon kívül mindet megtett”. 

Straight Photography és Neue Sachlichkeit

A huszas években még aktívan művelt művészeti fotográfia mellett párhuzamosan jelenik meg egy új esztétikai irányzat. Az Alfred Stieglitz, Paul Strand, Charles Sheeler és Edward Weston által képviselt irányzat lényege, hogy a fotók fotóknak nézzenek ki. A „Straight Photography” irányzatában rendkívül fontos volt a megfelelő kivágás, a fény szerepe, valamint megfigyelhető egyfajta távolságtartás a fotón ábrázoltakkal szemben. A mozgalom kiemelkedő alakja Paul Strand volt, akinek a társadalom kitaszítottjairól készített képein megfigyelhető bizonyos távolságtartás. Strand elsősorban formai oldalról közelítette meg képeinek alanyait.

„A fotósnak azt a tárgyat, mely előtte van tiszteletteljesen át kell vinni a világos-sötét skálára (…) A példás kivitelezést – mely mindent kizár ami technikai eljárás, trükk vagy retusálás – csak a tiszta fotográfia módszerivel szabad elérni” Paul Strand 1917

Míg az Egyesült Államokban a tizes évektől kezd kialakulni az új látásmód, az öreg kontinensen a jelentősebb cezúrát jelentő első világháború után indulnak el hasonló folyamatok. A magyar származású Moholy-Nagy László „új optikáról” beszélt 1925-ben, míg a nem csak a fotózásban fontos „új tárgyilagosság” (németül: Neue Sachlichkeit) elnevezést Gustav Friedrich Hartlaub alkotta meg egy 1925-ös mannheimi festészeti kiállítás nyomán. Az új tárgyilagosság fotósai addig szokatlan látásmóddal mutatták be a világot, például előszeretettel fotóztak alsó perspektívából. Az „új tárgyilagosság” legjellegzetesebb alkotója Albert Renger-Patzsch, aki 1928-ban kiadja „A világ szép” című albumát.

„Az egyes, az objektív, a látható világ hullámaiból ellesett, izolált, kiemelt, élesített, fontossá tett – mi mást tett volna valaha is, kérdezem én, a művészet, a művész?” Thomas Mann Albert Renger-Patzschról

„Végre megjelent kedvenc fotográfusom Albert Renger-Patzsch kötete „A világ szép” több száz fotóval. A kötet a legjobbak közül a legjobb. Rendkívül jellemző, hogy a képek alatt nem áll más, mint egy szám – aláírás nélkül. Utóbbi felesleges is lenne, hiszen ezek a képek magukért beszélnek és nem igényelnek elbeszélő vagy magyarázó aláírást. „ Kurt Tucholsky Die Weltbühne című hetilap, 1928

(a folytatásban egy rendkívüli fotográfusnőről lesz szó)

A fotográfiáról 1

Igazából régóta foglalkoztat a kérdés: mitől jó egy fotó, milyen kritériumokat vegyek figyelembe, amikor akár egy művész, akár egy lelkes amatőr fotóját próbálom értékelni?

Ma egyes becslések szerint évente 1 milliárd fotó készül. A fotózás más művészeti ágakhoz képest nem túl idős, mindössze 150 éves múltra tekint vissza. Amióta széles tömegek számára elérhetőek a készülékek, sokrétű tömegmédiumnak tekinthető a fotózás. Bár az utóbbi időben az interneten a mozgó képek váltak igazán divatossá, még mindig tízezerszámra kerülnek fel képek nap mint nap. A fotó megjelenése jelentős változást hozott a festészet megítélésben is.

„A fotográfia feltalálása a régi kifejezési eszközre halálos csapást mért, ugyanúgy a festészetre, mint a költészetre, melyek számára a XIX. század végén megjelenő automatikus írásmód a gondolkodás igazi fotográfiáját jelenti” André Berton, 1924

„Már korábban is sok hiábavaló éleselméjűséget pazaroltak ama kérdés eldöntésére, hogy művészet-e a fényképezés - anélkül, hogy egy megelőző kérdést tettek volna fel: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét.” Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában, 1936

Felvetődik a kérdés, hogy a fotó megjelenésével van-e még értelme a valóság lehetőség szerint élethű ábrázolásának a festészet eszközeivel?! Bár a kérdés megválaszolása rendkívül bonyolult, annyit talán elfogadhatunk, hogy az absztrakt festészet megjelenése, létjogosultsága a fotózás elterjedéséhez is köthető.

Azt előrebocsátom, hogy ebből a bejegyzésből nem fog világosan kiderülni, mitől jó egy fotó, hiszen a kérdésre nem lehet egyetlen mondatban válaszolni. A célom inkább az, hogy bemutassam mit tekintettek a modern fotográfiában egy adott időszakban kiemelkedőnek. Korunk fotósai nagyrészt ezekhez a pontokhoz viszonyítva vagy éppen ezek ellenében alkotnak. Akkor, amikor ítéletet alkotunk egy képről érdemes felidézni e médium történetét. Tisztában vagyok vele, hogy az itt leírtak csupán gyorstalpalónak tekinthetők, de nem akarom túlfeszíteni a blogműfaj kereteit.

Századforduló: az „éles” művészeti vita

1889-ben jelent meg Peter Henry Emerson könyve „Naturalistic Photography for Students of Art” címmel. A kubai születésű fotós alaptétele az volt, hogy a modern fotográfiának életlen képeket kell készítenie. A gyakorlatban Emerson képeinek mindössze egy területe éles, míg a többi rész homályos marad. Az emersoni tétel körül kialakult „hitvita” arról szólt, hogy a képek élesek vagy életlenek legyenek-e (az USA-ban ezt straight ill. pictorial fogalmakkal jelölték).

A pictorial hívei elsősorban olyan témákat fotóztak, mint a természet, a természetben végzett munka. Emellett különösen fontos volt a portréfotó és előszeretettel készítettek aktokat is.

Ehhez az irányzathoz tartozott Robert Demachy francia bankár is. Ne csodálkozzunk azon, hogy képei már-már nem is fotóknak tűnnek. Ahogy mások is az „életlenek” táborában úgy Demachy is utókezelte képeit, ezzel is hangsúlyozva, hogy hagyományos értelemben vett művészeti tevékenységről van szó és nem ipari-gépies reproduktumokról. A századfordulóra közel 100 különböző eljárást dolgoztak ki, mint például a guminyomat, a brómolaj-nyomat vagy a pigmentnyomat.

Az 1890-es évektől sorra alakultak Párizsban, Londonban és Bécsben az új művészeti ágat bemutató szalonok, majd megnyíltak az első fotókiállítások is. 1890-ben rendeztek először Magyarországon amatőr fotókiállítást a Műcsarnokban.

Persze nem minden fotóművész alkotott egyetlen stílusban: Edward Steichen luxemburgi születésű fotós piktorialista stílusban kezdte, majd tíz évente váltott. Az avantgárd és kubista stílusokkal való kísérletezés után egészen a hadsereg számára készített dokumentarista fotózásig jutott, hogy végül kikössön a divat- és reklámfotográfia kommerciális világában. Nem véletlen, hogy kortársai kemény szavakkal illeték: Ansel Adams egyenesen a fotográfia Antikrisztusának nevezte, Walker Evans szerint „totális tartalmi üresség” jellemezte Steichent (több képe található itt időrendben).

Wilhelm von Gloeden: Antik fotográfia

Gloeden munkái nem az életlenség elve alapján készültek, mégis jól illeszkednek a századfordulós művészeti fotográfia történetébe. Képei az antik világot idézik meg antik erkölcsiséggel: a kurosz-szerű ifjak testét ugyanis nem takarja se fügefalevél, se szövetdarab. A homoerotikus fotográfia első képviselőjének célja elsősorban az volt, hogy megidézze a görög-római világot.

A legfontosabb munkáit a szicíliai Taorminában készítő művész homoszexualitása érdekes módon nem keltett megütközést a helyiekben, ugyanis a német fotográfus igyekezte támogatni  úgy modelljeit mint a általában a helyi lakosokat is. Halála után két évvel  a fasiszta rendőrség jellemző módon elkobozta és megsemmisítette munkáit.

Gloedent leginkább a homoszexuális fotózás előfutáraként tartják számon; ezzel együtt képei a „beállított-megrendezett" fotográfia szép példái, melyek a mai reklámfotográfia előképeinek tekinthetők.

(A folytatásban Stieglitz és az „új tárgyilagosság”)

Capa

Szombaton megnéztük a Robert Capa, valamint a Válságjelek című fotókiállítást. A Capa kiállítással kapcsolatban megjegyezném (és bizony nem vagyok egyedül e véleményemmel, ld. 1, 2, 3), hogy a kiállítás rendezési szempontból nem volt éppen ideális. Túlzottan messze voltak a fotóktól a feliratok, a kronologikus bemutatás helyett talán ötletesebben is fel lehetett volna vezetni a témát. Még a Deák téren kaptunk egy prospektust, az angol szövegben rendkívül kínos hibák voltak. Engem az is dühített, hogy a „Dienst” német szót képtelenek voltak helyesen leírni a képek mellett elhelyezett egyik szövegben (tudom, néha nekem is vannak elütéseim, sőt hibáim, de én nem kérek 1900 Ft-ot senkitől, hogy olvashassa a blogom).

Rás már leírt fontos dolgokat Capa-val kapcsolatban, én viszont kicsit másképp láttam a haditudósító fotóit és életét. Capa számomra nagyon jellegzetes XX. századi alak. Igazi Globetrotter, balos, aki a kor ismert alakjai között mozgott. Fotói nem annyira esztétikai értéket képviselnek (Picasso-ról készített fotóin látni, hogy az arányérzék, a pontosság nem volt Capa erőssége), inkább események lenyomatai. Ez mit sem von le Capa zsenialitásából, de fontos megjegyezni, hogy a műfaj, amiben nagyot alkotott a haditudósítás, a fotóriporteri szakma. Persze izgalmas volt végignézni a „rövid XX. század”¹ első felének dokumentumait, és rácsodálkozni, hogy bizony nagyon sok kép a középiskolai történelemkönyvekben Capa-tól származik. Mindenesetre erősen volt az érzésem, hogy igen, ez már történelem, ez egy letűnt kor. Tizenéves koromban – érdekes módon – nem így tekintettem a 20-as évektől a 40-es évekig tartó időszakra. Talán azért látom másképp ezt a periódust, mert egyre kevesebben élnek azok közül akik átélték, mert eltűntek a klasszikus baloldaliak, illetve mert az ideológiákból vagy marketingsallang lett, vagy gyanús, zavaros és sokszor veszélyes badarság.

¹ rövid vagy hosszú század: történelemtudományban használt fogalom. Bizonyos századok attól függően, hogy a század kezdete és végéhez képest bizonyos folyamatok előbb kezdőnek ill. túlnyúlnak (hosszú század) vagy éppen hogy később kezdőnek, előbb befejeződnek (rövid század). A XX. század azért rövid, mert 1914-1989 közé teszik az „igazi” XX. századot. Gyakran beszélnek még hosszú XVI. századról.

Evans

Nekem személy szerint sokkal jobban tetszett Walker Evans amerikai fotográfus munkássága. A kiállítás után olvastam el Evans önéletrajzát: eredetileg írónak készült, 1929-ben döntötte el végleg, hogy „az írás pótlékaként” fotózni fog. Ekkor még nem sokat tudott felmutatni a műfajban, de rendkívül éles szavakkal támadt a kor két nagy amerikai fotósára, Stieglitzre és Steichenre.  1933-ban Kubába utazott, ahol Hemingway-el kiadós italozásokkal múlatták az időt miközben a kubaiak Machado diktatúrája ellen lázadtak (persze Evans közben fotózott is). Az igazi áttörést a Farm Security Administration megbízása hozta, bár Evans nem egészen azt tette, amit munkaadói elvártak tőle. A Roosevelt elnök által létrehozott FSA feladata a mezőgazdaságban dolgozók segítése volt, egy külön részleg azért jött létre, hogy dokumentálja az amerikai vidéki életet. Evans és más fotósok feladata az volt, hogy olyan képeket készítsenek, melyek aláhúzzák a roosevelti New Deal szükségességét. Evans erre nem volt hajlandó, képei tisztán dokumentálják a farmerek életét, nem kívánnak semmiféle együttérzést kelteni a nézőben, a képeken ami van, az van, ami nincs az nincs. Zsenialitása éppen abban rejlik, hogy a nézőt igyekszik gondolatokra sarkallni, a nyomor, a „mondanivaló” a továbbgondoláson keresztül tárul fel. Számos képet készített hirdetőtáblákról, melyek a szegények számára elérhetetlen termékeket reklámoztak.

Kedvenc képem egy fotóüzlet kirakatáról készült (Penny Picture Display, Savannah, Georgia, a Moma gyűjteményében található meg), mely annyi individuális történet mond el, ahány személy szerepel a kis kockákban. Mindemellett megtalálhatók benne az amerikai társadalom legtöbbet hangoztatott jellemzői: mindenki egyenlő, hiszen a képen mindenkinek ugyanakkora méretű hely jutott, és a legtöbben a „keep smiling” azóta általános amerikai életfilozófiává vált jelmondatnak megfelelően mosolyognak a kamerába és a jövőbe. Persze az amerikaiak egyenlősége már akkor is csak a törvény előtti egyenlőségben merült ki, és feltűnő, hogy egyetlen afro-amerikai sincs a képeken.

(a folytatásban a fotográfiáról)

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljön az a pillanat, amikor önként – bár semmiképpen sem dalolva – lemondunk valamiről, ami a napi rutin része volt; szokás, de igazából már kényszer, rosszul értelmezett szenvedély.

Tizenhat éves koromban kezdődött: azért kezdtem el, mert szerettem. És szerettem akkor is, amikor huszonévesen egy időre abbahagytam. Talán már kevésbé szerettem, amikor később teljes hároméves szünetet tartottam. Azóta eltelt jó öt-hat év. Azóta beleette magát az idegrendszerembe, talán még a sejtjeimbe is, vagy még mélyebbre, a csontokba.

E szer addikciós potenciálja a heroinéval és a kokainéval vetekszik. Rendkívül jövedelmező termék, bár jellemző módon eredetileg misztikus célzattal használták.

Leszokási napló

Szeptember elsején kezdtünk neki a leszokásnak. Aki azt gondolja, hogy a dohányzás csupán egy rossz szokás, egy aprócska beidegződés, súlyosan téved. A nikotin súlyosan addiktív szer, nem egyszerűen csak arról van szó, hogy aki felhagy a dohányzással, picit rosszul érzi magát, mert nem gyakorolhat egy kialakult szokást. Az első napon a napi 20 szál helyett egyetlen egyet sem szívtunk. Elképesztő hatásai voltak a megvonásnak: megváltozott a percepciónk (látászavar), naponta többször levert a víz, elképesztő idegesség, düh lett úrrá rajtunk. Emésztési zavarok és nálam komoly alvási problémák tették teljessé a szenvedést. Éjszaka három-négyszer felébredtem, pedig általában nagyon jól alszom. Azt álmodtam, hogy rágyújtottam. A rendkívüli megpróbáltatások miatt módosítottuk a programot: napi egy-két szál cigit szívunk csak, ami a napi egy dobozhoz képest jó eredmény. Kitiltottuk a lakásból a dohányzást, általános érvénnyel. Különben egész jó eredményeket lehet nikotintapasszal is elérni.

Dohányzás: pro és kontra

Ma már meglehetősen nyilvánvaló, hogy mi szól a dohányzás ellen. Káros és drága. Tudtam ezt eddig is, sosem voltak illúzióim ezzel kapcsolatban. Persze az is igaz, hogy vannak pozitív hatásai: tény, hogy a dohányzás összehozza az embereket, a dohányosok mindig egy csapatot alkotnak. Az egyetemen az első kapcsolatok a régi jó szocreál talpas hamutartók körül, dohányfüstben szövődtek. Igaz az is, hogy a nikotin hirtelen impulzust ad az agynak. Hogy ennek adott esetben mi lehet az ára, meg lehet nézni a tüdőgondozókban és a halálozási statisztikákban. Íme a világ legnagyobb genocidumának ára, az indián törzsek kései bosszúja (csak érdekes közbevetés: Hitler a „vörös ember” azaz az indiánok bosszújának tekintette a dohányzást. Hitler szerint azonban a bosszú oka az volt, hogy a „fehér ember” alkohollal „fertőzte” meg a rézbőrüket. Mindenestre az első, dohányzást korlátozó intézkedéseket a Harmadik Birodalomban vezették be; igaz a nácik az SA finanszírozására hangzatos nevű –Vihar ill. Dob – dohánytermékeket árultak). 

Hozzá kell tennem, hogy a dohányzás nem feltétlenül élvezeti cikk. A sokat dohányzók között találhatunk olyanokat is, akik amolyan lassú öngyilkosság gyanánt gyakorolják e szenvedélyt. A nikotin szép kiegészítője az addikciós palettának, az alkohol és a különböző kábítószerek mellett.

Kényelmetlen bűneink

Én leginkább megmosolyogni tudom azt, aki a hét főbűnre hivatkozik manapság (csak ismétlésképpen, ha nem látta volna valaki mostanában a Hetedik c. filmet: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, restség) Csupa avítt középkori kacat. De talán mégsem. Bizonyos értelemben a XX. századi ember attól érzi magát szabadnak, hogy kedvére elkövethet olyan bűnöket, melyek nem szerepelnek a Btk-ban. Hiszen a főbűnök egy része kimondottan jól esik: jó dolog hiúnak lenni, bujálkodni, kuporgatni a pénzt, hogy aztán saját magunkra költsük, mértéktelenül magunkba falni mindent, kiengedni a dühöt és kellemesen hátradőlni, ahelyett hogy megtennénk amit szívünk diktál. De aztán azt vesszük észre, hogy hiába követtük el mind a hét fő bűnt, egy cseppet sem vagyunk boldogabbak tőle. Elhíztunk és elmagányosodtunk, összeszedtünk mindenféle nemi betegséget és közben frigiddé váltunk, mindhiába dühöngünk és megöl az unalom. Kicsit így van ez a dohányzással is: kezdetben jó volt, hogy társaság alakult ki ott, ahol felszállt a kékes füst, összekacsintottunk, de ma már több a hátránya mint az előnye. Ideje búcsút venni Hedontól …

¹ Tisztában vagyok vele, hogy hedonizmus szóból nem a legszerencsésebb így főnevet képezni. Mindestre privát mitológiám szerint Hedon az örömök és szenvedélyek városa.

I. A jelenség

Tok, vok, mek! Amikor a kilencvenes években megjelent a tudom helyett a tom, még nem is sejthettük, milyen irányba fejlődik az ifjúság nyelvezete. A ma 15-20 év körüli korosztály egészen sajátos nyelvet alakított ki, mely részben egyedi részben egyszerűen hibás a magyar standard nyelvhez képest. Még csak nem is arról van szó, hogy bizonyos szavakat hibásan használnának (mint például a helység – helyiség vagy a média, médiák problematika). Nézzünk egy-két jellegzetességet:

Hibás alakok

Összegyűjtöttem egy kis listát az iwiw-ről ill. a hotdog-ról; nyílván jóindulatúan elírásról is beszélhetnénk, de az esetek többségében következetesen használják a fiatalok ezeket az alakokat:

Mien, ien , kissálat, jobbképűbb, szal, sztem, mind1, azal, valki, eccerüen, halgatni, lessz, megszoxx, semijjjen, deh, teh

Hangulatjelek

Hol vannak már azok az idők, amikor egy egyszerű kis smiley megtette. A hangulatjelek betűkombinációk formájában szaporodtak meg. Lehetőség szerint tegyünk ezekből a hangulatjelekből 5-10 minden második mondat után:

XD, :D, :O, $:, :P

Kicsinyítő képzők

A kicsinyítő képzők használatának egyik extrém formájára Kiss Ádám hívta fel a figyelmet: Be vagyok baszcsizva. Bár sokak szerint a poént nem szabad magyarázni, vagy rég rossz, ha erre kerül a sor, mégis érdemes utánagondolni, miért gurulunk a röhögéstől. Ugyanis a káromkodás lényege a nyersség és ezt kicsinyítő képzővel ellátni hatalmas képzavar. A kicsinyítő képzőket a melegek is előszeretettel használják (bár nálunk is akadnak szép példák: pasika, ismi, ari), de a „szióka” korában már ők is kismiskának számítanak.

Sajátos betűhasználat

Ha valakinél nem vágta volna még ki a biztosítékot a vok, akkor íme ennek fokozása:

„Holnap nem wok itthon, nem tom wagy-e még neten walamikor délután?”

Statment mindenek felett

Persze a helyesírásból adódó gondokat ki lehet védeni. Találóan nevezte a Hangmás együttes a mai ifjúságot „copy-paste-generációnak”. Az egyik leggyakoribb idézet az iwiw-en a következő:

„A stílus az egyetlen olyan igazi luxus, amit bárki megengedhet magának, függetlenül attól,
hogy mennyi pénze van.
Ez olyan dolog, ami velünk született, de tanulható, feltéve, ha megvan hozzá az emberben
a kellő intelligencia... (Giorgio Armani)

Klasszikusnak számítanak még a nagyon sablonos: „ha felvettél úgy is ismersz”, „ha nem ismersz ismerj meg” kezdetű bemutatkozó szövegek. De sokan „nem tudják mit kell ide írni”.

II. Lehetséges okok

Több oka van az ifjúsági írott nyelv változásának. Fontos szerepe van ebben az msn-nek: bizonyos rövidítések használata (pl. hogy = h) teljesen indokolt. Rövidítéseket – igaz kanonizált formában – már a kódexekben is használtak (us végződésre 9-es vagy betűkettőzésre egy egyszerű vonal a betű fölött). A legfőbb gond azonban a teljesen helytelen alakok terjedésével van. Ennek okát én az olvasás visszaszorulásában látom, ugyanis a legtöbb fiatal azon túl, hogy egyszer megtanulta az iskolában, nem látja a helyes alakokat írott formában. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy ezeknek a helytelen alakoknak a használata cool, bocsánat kúúúúúúl X:D X:P X:DDDDD.

Persze ne gondolkodjunk istenek alkonyában és világpusztulásban. Nem olyan régen vidéken jártam (értsd: falusi környezet) és kezembe került egy-két képeslap, melyeket ma 60-80 közötti falusi emberek írtak. Az egyiken ezt olvastam: Ien még nem volt. Az „alsóbb néprétegeknek” nem volt elsődleges fontosságú a helyesírás, tisztelet a kivételnek. Talán éppen hogy a hatvanas évektől a kilencvenes évek elejéig nevelkedett generáció a különleges azzal, hogy a helyesírás, a fogalmazási készség fontos volt – fontos volt ennek oktatása és elsajátítása is. Ma pedig megjelent egy új városi proletariátus, melyet éppen hogy nem külsőségek alapján (mint például a ruházat) lehet felismerni. Az új proletariátus legszembetűnőbb jellegzetességei az anyanyelvi kifejezőkészség (ill. az idegen nyelvek ismeretének) hiánya. Sokan állítják e generáció tagjai közül magukról, hogy csak bizonyos helyzetekben használják ezt az írott nyelvet. Tapasztalataim szerint azonban ha tudnak is bizonyos szituációkban helyesen írni (persze a fenti példák fejtörést okoznak nekik), akkor is komoly gondjaik vannak az idegen szavak pontos jelentésével, a főnév-ige kapcsolatokkal, általában a szabatos fogalmazással.

Bár Saint megelőzött a Balaton-beszámolóval, azért egy-két gondolatot mégiscsak leírok erről az emlékezetes öt napról. Ahogy azt jósoltam, ez a nyaralás a korábbi Balaton mellett töltött napok szintézisévé vált. Sokféleképpen lehet nyaralni, de a vízparti rekreációs célú pihenésre nincs ideálisabb számunkra Siófoknál, tehát jövőre is megyünk.

A város rengeteget változott a legutóbbi ottlétünk óta. Cs-nek köszönhetően történetiségében is megismerhettük a változás arányait, ugyanis elmesélte a nyolcvanas évek végétől kezdve mi mikor változott Siófokon és bevezetett a gebin-vendéglátózás rég letűnt világéba. Fantasztikusan színes volt a sétálóutca jobbnál jobb éttermekkel. Én talán az utolsó vacsoránkat emelném ki, ahol megtapasztalhattuk milyen az igazi, klasszikus magyar vendéglátás. A pincér nagyon felkészült volt borból, ételből egyaránt, az általa ajánlott sajtos-spárgás csirke mennyei volt. Mark bár nem értett magyarul elismerően nyugtázta, hogy a számlát tételről tételre felolvasta a pincér. Mindemellett egyáltalán nem volt tolakodó, sem túlzottan nyálas-kedves.

Persze számunkra az igazán nagy meglepetés a „Dídzsékkel” tarkított Coke, Palm és egyéb Beach volt. Szemeink legelészésnek sehol sincsen alkalmasabb helyszíne, igaz ahogy Saint helyesen megállapította akadtak fukszos-kigyúrt-menő csávók is. De mi nem igazán törődtünk velük, ugyanis bőven volt helyes, fiatal vagy fiatalos fiú a strandon, úgy nagyjából 5 percenként 10 db. Ugyanez jellemezte a várost is. Miután meglehetősen jó az arcmemóriám öt originált fajtatársat is felfedeztem.

Dudi, CS és én péntek este elmentünk a Coke Beachre, ahol vígan táncoltunk a homokban, majd a Club Hellben zártuk az estét. Mondanom sem kell, itt is válogatott közönséggel voltunk körülvéve.

Mindenestre jól jellemzi a nyaralás sikerét, hogy miután hazaértünk megkérdeztük Cs-t milyen újra itthon. Egy szavas válaszából (Szar!) egyértelmű volt, hogy még legalább két hetet szívesen maradtunk volna. Vagy akár a nyár végéig …

A londoni közbeszédben fontos téma a CCTV. A város ugyanis olyan mértékben be van kamerázva, hogy az egyesekben félelmet gerjeszt. Ezért amolyan londoni közhely, hogy „zavar a bekamerázottság, de én úgysem követek el olyat, ami miatt félni kellene”. És ha már elkövetés, nézzük utunk egyik számomra legérdekesebb eseményét.

Old Bailey azaz Őfelsége Büntetőbíróság

Egy bíróság meglátogatása nem tartozik a hagyományos turisztikai látványosságok közé és persze nyelvismeret hiányában sok országban nem is nagyon érdemes ilyen programot szervezni. Én már itthon utánanéztem, hogyan látogathatunk meg egy igazi angol tárgyalást. Természetesen büntetőbíróságot választottam, hiszen ha már nyaralunk legyen egy kis szenzáció.

Nem messze a Szt Pál katedrálistól található az Egyesült Királyság Központi Büntetőbírósága, vagy ahogy a köznyelv nevezi az Old Bailey (az elnevezés különben különös: a bailey a cityt körbeölelő fal volt eredetileg. Hasonlóan furcsa a Scottland Yard elnevezés is, melynek semmi köze Skóciához, hanem egy közeli utcát hívtak így). A tárgyalások szabadon látogathatók, hacsak személyiségi jogok védelme miatt nincsen kizárva a nyilvánosság. A látogatást azonban szigorú feltételekhez kötik: nem szabad fényképezőgépet, mobilt, bármilyen táskát, élelmiszert vagy italt bevinni és ezek tárolására sem biztosítanak helyet. Tehát elindultunk egy-egy pénztárcával és kulccsal majd csöngettünk az épület oldalában lévő kis ajtón. Miután átestünk a biztonsági kontrollon felmentünk az emeletre, ahol egy kedves biztonsági őr tájékoztatott arról, hogy egy terrorista-tárgyalására beülhetünk. Azt is hozzátette, hogy odabent nem lehet beszélgetni, jegyzeteket készíteni … mire Dudi megkérdezte, hogy lehet-e levegőt venni? Az őr értette a viccet majd bebocsátást nyertünk a galériára.

Beültünk az első sorba majd hogy többet lássunk előrehajoltunk a párkányon. Mint kiderült ezt sem szabad, ugyanis a galériaőr ránk szólt, hogy üljünk egyenesen. Később rájöttem, hogy ennek az lehetett az oka, hogy az esküdtszék pont alattunk volt és egy ilyen ügyben fontos volt anonimitásuk megőrzése.

Engem is meglepett, hogy a vádlottak padján nem egy színes bőrű ült: a terrorizmussal megvádolt személy ugyanis egy angol szélsőjobboldali Neil Lewington volt (akit az eset részletei érdekelnek itt olvashat róla angolul). Sajnos Angliában a szélsőjobboldal már korábban is több erőszakos cselekményt követett el: amikor a Soho-ban jártunk Mark megmutatta azt a meleg helyet, ahol 1999-ben szögekkel töltött pokolgép robbant, megölve 2 és megsebesítve 81 embert. Ezt és további merényleteket a Fehér Farkasok elnevezésű neonáci szervezet vállalta.

Lewingtont hasonló merényletet tervezett, azonban időben elkapták. A tárgyaláson éppen azt taglalta a parókás ügyész rendkívüli részletességgel, hogy milyen tárgyakat talált a vádlottnál a rendőrség. Megfigyelhettük azt is, hogy egy hivatalszolga egy kis papírt visz az bíróhoz, melyen az esküdtszék által feltett kérdés állt. Ezt a bíró felolvasta, majd továbbította az ügyésznek.

Eddig csak filmeken láttam azt a brit bírósági szokást, hogy a tárgyalóterembe be- vagy kilépő személy a bíró irányába tiszteletteljesen biccent. Megerősíthetem, hogy ez a gyakorlatban is így van.

Tulajdonképpen nem láttunk semmi látványosat. Mégis, egy rövid időre érezhettük, hogy mit jelent a bíróság tekintélye, a hagyomány ereje egy olyan országban, melyben még ma is érvényesek több száz éves jogi dokumentumok.

Bár úgy terveztem, hogy Londoban is írok bejegyzést, erre nem került sor. Így sem volt elég a tíz nap mindenre, amit terveztünk. Rendkívül színes, fordulatos nyaralásunk volt és kicsit belepillanthatunk London és az ott élők mindenapjaiba is. Bár megnéztünk egy-két „kötelezőnek” számító látványosságot is, bátran kihagytunk olyanokat mint a Tower és a koronaékszerek vagy a London Eye. De igazából nem is a látnivalókról szeretnék írni, azokról bőven találunk információkat útikönyvekben és az interneten. Inkább egy sokrétű beszámolót írok arról, milyen is a londoni élet, mi foglalkoztatja a helybelieket és hogy látom „budapesti szemmel” a brit fővárost.

Mindezek előtt azonban egy fontos megjegyzés: ezúton is köszönjük Saintnek és Marknak a kiváló vendéglátást ideértve hitvesi ágyuk rendelkezésünkre bocsátást és a türelmet, mellyel viseltettek irányunkba.

Változó London 1996 vs. 2009

Tizenhárom év telt el utolsó londoni látogatásom óta és bizony sokat változott az angol főváros. 1991-ben 6.829.300 lakosa volt Londonnak, a legutóbbi népszámlálás szerint (2006) 7.657.300. A londoniak egyharmada külföldön született, 2006-os becslések szerint a lakosság 69 százaléka fehér, 13 százaléka ázsiai, míg 10 százaléka fekete.

Csak azért sorolom fel ezeket a száraz adatokat, mivel alátámasztják azt a szubjektív érzésemet, hogy London utolsó látogatásomhoz képest sokkal színesebb és a városban mozgó tömeg nagyobb lett. Vasárnap délután az Oxford Streeten olyan tömeg hömpölygött, mint nálunk az augusztus 20-i tűzijáték után. Mint Marktól megtudtam, az egyetlen olyan nap az évben amikor elnéptelenednek az utcák karácsony. Máskülönben vasárnaptól vasárnapig tömött sorokban furakodnak az emberek felszínen és felszín alatt.

1996-ban meglepve figyeltem az angol felszíni közlekedést: az emberek fegyelmezetten sorban álltak a buszmegállóban, hogy feljussanak a Routmaster buszokra. A Routmaster az a hagyományos londoni kétszintes busz, melynek a hátsó részén is fel lehet szállni illetve igény szerint pattanni. Miután sok bátor brit sérült meg buszrapattanás közben, a városvezetés lecserélte ezeket a buszokat: részben olyan doubledeckerekre, melyeken csak  az első ajtón lehet felszállni, részben olyan egyszintese buszokra, melyek néha kigyulladtak. Ráadásul ezek az egyszintes buszok gyakran beragadnak a körforgalomba, még jobban megbénítva az eleve sok dugóval tarkított felszíni közlekedését. A britek másik szívfájdalma a felszíni közlekedéssel kapcsolatban, hogy a buszvezetők elkanászodtak. A busz alapvetően akkor áll meg – ha nincsen leszálló utas – ha leintjük. De láttam olyat is, hogy akkor sem állt meg, amikor intettek. A buszoknak elvileg a menetrendet jelző táblánál kellene megállniuk. Ehelyett ott állnak meg, ahol szottyan. Az első ajtó sokszor a várakozásra szolgáló hajlék elején vagy közepén áll meg, sőt ha több busz érkezik bátran kinyitják az ajtót a járdát az autóúttól elválasztó rácsnál. Szombat este egy ilyen rácson kellett átküzdenem magam, mely kissé megnyomta a lábamközét. Ránéztem a buszvezetőre, aki először majdnem mosolygott, aztán felvette a hűvös angol ábrázatot.

Mindennek ára van, főleg a privatizációnak

A felszíni közlekedés viszontagságaiért messzemenően kárpótolt a metró: továbbra is rendkívül jól átlátható táblákkal jelölik az útirányát, könnyen be lehet jutni a bérletnek megfelelő Oystercard segítségével és valóban gyorsan eljuthatunk oda, ahova szeretnénk. Igaz, hétvégén a felújítások miatt egész szakaszokat zárnak le. A mozgólépcsőn továbbra is érvényesül a brit fegyelmezettség: mindenki a jobb oldalra áll, aki nem, azt könnyen elsodorják.

Ennek a hatalmas, jól működő közlekedési rendszernek azonban ára is van: az 1948-ban a munkáspárti kormány által államosított metrót 2003-ban privatizálták (pontosabb private public partnership formájában működtetik), melynek eredményképpen rendkívül megdrágult a londoni tömegközlekedés. Ha valaki Oystercard-ját egy hónapra tölti fel úgy hogy azzal mind a hat zónában utazni tudjon 127.90 fontot (40.000 forint) fizet érte. Igaz, a londoni átlagfizetéshez képest ez nem tűnik annyira soknak, főleg, hogy nem mindenkinek van szüksége mind a hat zónára érvényes bérletre, de a város lakói így is drágának tartják a tömegközlekedési tarifákat. Annyiban igazuk van, hogy statisztikailag a londoni tömegközlekedési a világon a legdrágább. A legutóbbi 2007-es áremelés nem érintett az Oystercardokat, ugyanis a városvezetés azt szeretné elérni, hogy lehetőség szerint minél többen használják ezt a névre szóló kártyatípust … talán azért is, mert így pontosan követhető az – esetleg törvénytelenséget elkövető – kártyatulajdonosok mozgása. Addig is azonban könnyedén megfigyelhetők az állampolgárok a zárt láncú kamerarendszeren (CCTV) keresztül …

(hamarosan folytatom)

Most álljon itt egy kép, mely Saint kezét és Dudi rendezői képességeit dícséri: