Buék
Boldog új évet minden kedves bloggertársamnak, olvasómnak és az egész világnak! Januárban újult erővel folytatom.
Speer
A héten megnéztem youtube-on a Speer és ő (Speer und er) című német dokumentumdrámát (németül, angol felirattal itt). A film részben játékfilm, részben dokumentfilm. A színészi alakítás mellett (Hitlert a Rex felügyelőből ismert Tobias Moretti alakítja) azért is rendkívüli alkotás, mert megszólalnak benne Speer gyermekei: Albert Speer junior, Arnold Speer és Hilde Schramm (a másik három gyermek nem vállalta az interjút).
A nagypolgári építészcsaládból származó Speer a nemzetiszocializmus kulcsfiguráihoz tartozott. Még a háború alatt, 1944-ben írta róla – az ellenség egy vezetőjéről!– a brit Observer: „Speer bármelyik párthoz csatlakozhatott volna, ameddig munkát és karriert adott neki. Egy olyan típust képvisel, mely minden hadviselő államban egyre nagyobb mértékben fontossá válik. A tiszta technikust.” Speer valóban technokrata volt, emellett karrierista és munkamániás. Az egyetlen dolog, ami igazán számított neki, a teljesítmény volt. Tőlem sem áll távol ez a szemlélet, de az idő kegye megmentett, hogy valaha is súlyos erkölcsi kérdésekkel kelljen megküzdenem munkám során és karrierem építgetése közben. Szélesebb kontextusban pedig felvethetjük, hogy a ma munkálkodó több százezer technokrata menedzser a karrierért, a vállalat üdvéért hozott döntéseinek milyen következményei lehetnek. Persze nem mosom össze a gyilkosságot, a rabszolgamunka alkalmazást a leépítéssel – az erkölcsi dilemma gyökerei azonban hasonlóak.
Speer haláláig tagadta, hogy tudott a munkatáborokról, a zsidók módszeres elpusztításáról, a foglyokkal szembeni kegyetlen bánásmódról. Bár a kérdésnek rendkívül nagy irodalma van, ma már biztos, hogy Speer – ha pontos részleteket nem is ismert – tudott arról, hogy mi zajlik Auschwitzban és munkatáborokban. Számára azonban csak egyetlen fontos kérdés volt 1942 februárjától, amikor Hitler kinevezte fegyverkezési miniszternek: teljesíteni a hadsereg folyamatos ellátását, bármi áron. Akár rabszolgamunka árán is. Feltehetően Speert egyszerűen nem érdekelte, mi zajlik a táborokban. Ahogy korábban az sem érdekelte, hogy hány zsidót telepítenek ki Berlinből, ahová azokat a németeket lehetett elhelyezni, akiknek lakásait lebontották, előkészítve ezzel Berlin megalomán átfazonírozását.
Speer volt az egyetlen a Nürnbergi Perben aki elismerte felelősségét a nemzetiszocialisták által elkövetett bűnökért. Alapvetően menteni akarta az életét, ugyanis valószínű volt a per elején, hogy felakasztják. Később, a spandaui börtönben, majd szabadulása után igyekezett magáról egy pozitív képet közvetíteni. Bár kritikusan viszonyult szerepéhez a Harmadik Birodalomban, mégis a megtévesztett idealista ill. az apolitikus technokrata szerepében tetszelgett.
Számomra nem kérdéses Speer szörnyű felelőssége. Ami viszont rendkívül érdekes: hogyan viszonyulnak, próbálnak viszonyulni a gyermekek apjukhoz. Amikor megszólalnak a filmben, küzdenek a szavaikkal. Csoda, hogy egyáltalán szóra tudták bírni őket. Albert, miután elhagyták Berchtensgadent évekig dadogott, Arnoldnak egyetlen emléke sem maradt 1945 előttről. Hilde Schram egy interjúban pedig a következőket mondta: „Egy kérdés életem végéig foglalkoztatni fog: hogyan tudott egy alapvetően annyira szeretetreméltó, érzékeny ember, mint apám, akinek volt érzéke a humorhoz és az iróniához és aki az én világomban nem volt különösen autoriter; hogyan találta meg helyét egy ilyen ember abban a rendszerben és hogyan tudta továbbcsinálni addig, amíg megbocsáthatatlan bűncselekményekbe keveredett bele?”
(Akit teljes mélységében érdekel a válasz, az olvassa el a magyar származású Gitta Serény: Albert Speer küzdelme az igazsággal című könyvét)
Hülyére vett diktátor – lehet-e humor tárgya a nácizmus
Nemrég a hírekben hallottam, hogy Németországban egy hitleri karlendítéssel ábrázolt kerti törpe kapcsán nyomoz a bajor államügyész. A botránykőnek számító alkotást a nürnbergi Ottmar Hörl jegyzi, aki már egy korábbi svájci kiállításon is bemutatta heilhitlerező törpéit. Az uralkodó faj kifigurázása Németországon kívül nem keltett különösebb megütközést.
Lehet-e viccelődni, vicc tárgyává tenni egy olyan katasztrófát, mint a II. világháború? Vagy éppen azt a személyt, aki e szörnyű pusztítás jelképe? (aki komolyan azt gondolja, hogy a II. világháborúban csak a zsidók szenvedetek és más országoknak és nemzeteknek ez csak múló rosszullétet okozott, az menjen el könyvtárba és/vagy orvoshoz)
Donald Kacsa rémálma
A világháború idején a Disney is beszállt a nácik ellen folyó propaganda hadjáratba:
Szegény Donald Kacsa szörnyű rémálom részese, mely jól tükrözi hogyan látták az amerikaiak a Harmadik Birodalmat és szövetségeseit. Érdekes módon azonban nem az állami szintű rasszizmust kritizálták, hanem a túlfeszített munkatempót, az állandó masírozást és az őrült fegyverkezést. Talán azért sem tértek ki a törvénybe iktatott rasszizmusra, mivel az USA déli államaiban hasonló rendszer működött. Hiszen az első német faji törvények még részben hasonlítottak a déli rabszolgatartó államok szegregációs törvényeire, melyek még a világháború után is érvényben voltak.
Ezek a propagandafilmek a háború után aztán mind dobozba kerültek. Főleg azért, mert az amerikai propagandagépezetnek is valamelyest kínos volt, hogy a japánokat rendszerint majmoknak ábrázolták.
A film üzenete mindenesetre egyértelmű: minden amerikai büszke lehet arra, hogy a Szabadság Földjén született.
Hitler tavasza
A Producerek című musicalben színdarab a színdarabban a Springtime for Hitler című alkotás. Bialystock és Bloom a Producerekben egy biztos bukásra ítélt darabot kívánnak színpadra vinni, ugyanis a derék könyvelő, Bloom megállapítja, hogy egy bukott darab több pénzt hoz, mint egy sikeres. A nézőközönség először megrökönyödik a muscialstílúsba csomagolt náci propagandán és csak akkor lesz figyelmes az iróniára, amikor az önimádó, enyhén buzis Führer megjelenik és mint politikai bohóc lepleződik le. Az eredeti darab különben – ne felejtsük el, mindössze 23 évvel a háború befejezése után – kapott hideget, meleget egyaránt. A feddő kritikák kiemelték, hogy egy Hitlerről szóló musical a musicalben egyszerűen gusztustalan. Pozitív kritikákat is kapott a film, Robert Ebert amerikai filmkritikus szerint „ez a valaha készült legviccesebb mozifilmek egyike. Mindenestre tény, hogy egy ilyen darab megírására akkor csak zsidó származásúak vállalkozhattak.
Szolgálati közlemény
Miután kimaradt egy-két nap, holnap egy régi jó hosszú bejegyzéssel jelentkezem.
Egy perces interjú
- Herr Platen, mit gondol a magyar politikai elitről?
- Miről? Olyan nincs!
Der Untergang
Tegnapelőtt „vidám” vasárnapi mozi itthon, egyedül: A bukás – Hitler utolsó napjai. Nem egy egyszerű film, főleg nekem, hiszen felmenőim között bőven akadtak németek. Úgy tudom a távolabbi rokonság körében még Volksbundisták (magyarországi németajkúkat tömörítő fasiszta szervezet) is voltak, akiket később kitelepítettek. Akik nem voltak azok, valamilyen trükkel maradtak Magyarországon. Aztán ott van még az az emlék, amikor Ausztriában jártunk és Herr F. büszkén mutatta wehrmachtos marklőfegyverét. Egyfajta pátosszal beszélt frontélményeiről – a Wehrmacht-kiállítás óta tudjuk, hogy a harcoló alakultok sem mindig a genfi konvenció szerint viselkedtek. Igaz ott volt H. néni férje is, akinek hiányzott a jobb keze, a fronton vesztette el. Annyira tökéletes bécsi úriember volt, hogy fiatalon azt gondoltam, biztos kikerült a grántánrobbanáskor felcsapodó sár az egyenruháját.
A bukás szerintem helyes perspektívából mutatta be Hitlert és körét. Nem mint patás ősgonoszt, hanem mint embert. Egy olyan embert, aki minden realitásérzékét elvesztette. Ahogy a Berlint védő gyerekek is, akik azt gondolták, hogy páncélökleikkel fel tudják tartóztatni a szovjet tankokat. Ugyanakkor azoknak, akik nem néznek utána, hogy egy-egy szereplő pontosan mit is csinált 1945 előtt, az a hamis képzet alakulhat ki, hogy emberségükről tettek tanúbizonyságot egyes szereplők. Ernst Günther Schenck például, aki egyszerre volt az SS és a Wehrmacht tagja is, egy racionális, a lakosság érdekeit szem előtt tartó tisztnek tűnhet. 1943-ban Schenk azt jelentette a mauthauseni koncentrációs táborról, hogy „a zöldség- és krumpliellátás a táborban nagyrészt kiváló”. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne aggódott volna valóban a német civillakosság életéért két évvel később.
Ami akkor történt, arról senki se beszélt később szívesen. Többek között ez a hallgatás dühítette fel a német ifújságot ’68-ban. Igaz, sok tisztességes német kutató az utcai demonstrációk helyett a levéltárakban igyekezett aprólékos munkával feltárni a múltat. Bemutatni, úgy ahogy volt. Ami Magyarországon még mindig hiányzik. Nálunk nevekkel dobálódznak, listákat mutogatnak, zászlókat lengetnek. A jobb a régmúltat fényezi, a bal igyekszik a közelit eltakarni.
Szalvétaszéljegyzet
Tegnap találkoztam egy szimpatikus német fiúval. Vajon mit írtam volna a szalvétára, amolyan emlékeztetőként? Félszavak, mint „hasonló világlátás”, „végre valaki helyesen értékeli Budapestet”, vagy „a külső szemlélő élesebben lát”.
Minden bizonnyal azért is értettük meg egymást olyan jól, mert az anyanyelvén beszéltem. A nyelv otthon. Aki ismeri a kamrához vagy a konyhához vezető utat, az azonosulni tud az „érezd otthon magad” felszólítással. A magyarok nyelvtudásának hiánya egy egész nemzetet taszít az otthontalanságba.
Ami rendkívül tetszett: M. szereti Budapestet. Beutazta már a fél világot, élt az USA-ban, egy relatíve gazdag országból származik, mégsem gondolja azt, hogy Budapest a világ nagyvárosaitól fényévnyi távolságokra le lenne maradva. Túlzónak tartja azt az érvelést is, miszerint Budapest nem tiszta. Nyílván nem akar az ember szeméttel teli utcákon járni, de bőven találtunk példát koszos-szemetes nyugati fővárosokra. És hogy nincsen minden épület olyan gyönyörűen felújítva, mint Bécsben vagy Prágában. Szerinte sajátos ízt ad ez a városnak. Mindamellett, hogy én azért el tudnám viselni, ha a városrekonstrukció kicsit ütemesebben haladna.
M. nem az egyetlen, aki így látja fővárosunkat. A szemlélő maga megváltoztatja a szemlélet tárgyát. Trágyát lát a magyar. Egyre többször bizonyítást nyert számomra, hogy nem csak a várossal van a gond. Az itt élőkkel van a baj. Belefagytak az elvágyódásba, ahogy átlépik az országhatárt, felveszik azt a szemüveget, amitől a szomszéd pázsitja (igen, Nyugaton pázsit van ám, nem holmi fű) azonnal zöldebb lesz. A többi meg rózsaszín.
Ott ültem a kávézóban, s amíg elment WC-re, kicsit UFO-Platennak éreztem magam (érdemes tőlünk félni, mert mi tényleg át akarjuk venni az ország felett a hatalmat). Aztán odajött a mosolygós molett pincérnő, és rájöttem hogy van itt még valaki odaátról. Meg másutt is, például az Argentin földön-kívüliek, akik összeomlott gazdaságuk romjain ropják a tangót. Hol a hiba? Mindenki nézesse meg a készülékét …
Mi magyarok 2 avagy ...
... dögöljön meg a szomszéd (és az ország összes) tehene is, de nekem akkor is jó lesz!
Szerző: Antonio Giovanni Burgio báró, VII. Kelemen pápa magyarországi legátusa
Időpont: 1525
Kórkép: kapzsiság, egoizmus, észérség, egy csipetnyi következetlenség
„Az ország bajainak oka mindenekelőtt a király, aztán a királyné, végül a brandenburgi őrgróf és Szálkái László. Szálkái érsek azért, mert uralkodni akar a királyon, az őrgróf azért, mert uralkodni akar a királynén. Kérem Őszentségét, méltóztassék meghallgatni, hogy milyen nehéz segíteni ezeken az állapotokon. Szálkái nem akarja a bajokat orvosolni — bármennyire mondja is —, mert mihelyt rendbe jönne az ország dolga, vége lennel az ő nyerészkedéseinek. Jobb belátásra bírni őt nem lehet, még azokkal az érvekkel sem, melyekkel a legátus úr és én kénytelenek voltunk lelkére beszélni: hogy ha elvész az ország, elvész az ő hatalma és pozíciója is. Hitem szerint éppen az ország veszedelmes helyzete — melyet ő maga olyan jól ismer, mint mi — teszi őt olyan cinikussá. Ő ugyanis arra számít, hogy ha elvész az ország, akkor az ő zsebe tele lesz aranyakkal, úgyhogy mindenütt úr lehet. Nem éri fel ésszel, hogy éppen ez a pénz teszi őt gyűlöletessé mindenütt, bárhová menjen is, és végre is ez fogja tönkretenni. Beszélni ugyan szeret arról, hogy igyekszik rendet teremteni az országban, de magam részéről azt hiszem, hogy valójában nem akarja a rendet. Ha mi tervekkel hozakodunk elő, akkor ő csak azt fogadja el, amiből neki haszna van, minket pedig csak spanyolfalként akar felhasználni. Ilyen terv például az, hogy a király szűkítse a kiadásait. Ezt is nem azért pártolja, hogy azt a pénzt, amit a király megtakarít, az ország és a királyi tekintély javára fordítsa, hanem hogy magának megszerezze: minél többet költ ugyanis a király, annál kevesebb marad neki.
(…)
Azok a megyék, melyek a hatvani országgyűlésre nem jöttek el és azok a tisztségviselők, akiket azon a diétán megfosztottak hivataluktól, elhatározták, hogy most ők fognak országgyűlést tartani, mégpedig fegyveresen, becsületüknek és az ország szabadságának védelmére. Ha ez megtörténik, lehet, hogy fegyveres összecsapásra kerül a sor a két párt között. Csak ez volt hátra még ebben a szerencsétlen országban! Én megteszek majd mindent, hogy ne kerüljön sor fegyveres harcra, de nem tudom, hogy mit csináljak. Amilyen változékonyak a magyar urak minden más dologban, olyan változékonyak a diétái törvények meghozatalában is. Újból meg újból megváltoztatnak mindent. Most, hogy már megegyeztek a törvények végleges formáját illetően, most meg a király kötözködik, nem akarja megerősíteni őket, annak ellenére, hogy a legutóbbi diétán hajlandónak mutatkozott.”
Az ifjúság állapotáról 2.
Az utóbbi időben egyre több tizen-huszonévesnél figyeltem meg egy sajátos szórakozási formát. „A szánalmas vicces” – ez lehetne a jelszava az új irányzatnak. Egyszer Saintnek is elvettük az örömét, amikor rámutattunk egy hangfelvétel kapcsán arra, hogy az nem humoros, hanem el kellene gondolkozni azon, hogy az az ember, aki beszél, milyen szerencsétlen. Mások a Mónika-showban szereplő roma asszonyt mutatták meg és közben gurultak a nevetéstől. Talán az elején még van egy vicces hatás, ami abból a hol helytelen, hol sajátos magyarból, az elképesztő indulatokból fakad. De ha egy kevéske együttérzéssel belegondolunk abba, hogy milyen körülmények között élnek emberek, miért ilyen sekélyes nyelvi és lelki világuk, akkor azonnal elkomorodunk. Ha belegondolunk …
Hasonló jelenség a partyretard oldal is. Feltehetően olyan típusú emberek írják, mint akikről Zoli egyszer már megemlékezett egy bejegyzésében (egy kommentelőjéről írt, sajnos nem találom a bejegyzést. Arra határozottan emlékszem, hogy a frusztráltságot a kis péniszméretből vezette le). A bulizáshoz és a kábítószerekhez való hozzáállásuk körülbelül azon a szinten van, mint a jobboldal és a szélsőjobb populista maszlagdumája. Képek alapján ítélnek el valamit, amiről igazából csak közhelyeket hallottak. A partyretardon különben megfigyelhető, hogy a kommentdobozban ellentámadásba mentek át a partyzók. Persze észérvekkel lehet vitatkozni, a többivel nem érdemes. A partyretard szerkesztőivel sem.
Vannak olyan oldalak is, melyek a különböző közösségi oldalakról vadásznak maguknak „viccesen-gázos” képeket. Egyik oldalon nyílván túlzás, hogy ha valaki trendibb az átlagnál, az automatikusan buzi. Ugyanakkor a pénzzel-fegyverrel pózoló fiatalok bemutatása akár valós társadalmi problémákra is felhívhatná a figyelmet. Hívhatná, de nem teszi. Ugyanis az egész csak arról szól, hogy egyfajta jóleső megnyugvást adjon az átlag-fiatalnak, hogy ő picit felsőbbrendű.
Persze még hosszan lehetne írni a jelenségről, de egy-két megállapítás álljon itt:
Aki azt gondolta, hogy az interneten is olyan könnyen megteremthető a magánélet védelme, mint otthon (becsukom az ajtót, elhúzom a függönyt), az téved. Ami kikerül a cybertérbe, az elkezdi élni önálló életét.
A szociális érzéketlenség, az empátiahiány meghatározó jegye a fiatalság többségének. Ezért nem érdemes sem a kapitalizmust (vö. Skandináv országok), sem magukat a fiatalokat okolni, annál inkább a szülőket és az oktatási intézményeket.
Aki a szánalmast viccesnek találja, maga is szánalmas. Ezzel be is zárult a kör.
Blogajánló - körítéssel
Mai bejegyzésem blogajánló. Persze jár hozzá egy kis körítés is, hiszen mégiscsak bejegyzéseket ígértem, nem egysorosokat.
Amikor egyetemre jártam egy otthoni ismerősömmel találkoztam, aki azt mondta nézzek be Heller Ágnes óráira. Benéztem és azonnal magával ragadott, végigjártam az egész félévet. Amikor kimentünk az előadásról ismerősöm azt mondta: „Használd ki jól az egyetemi időszakot!” Megfogadtam a tanácsot. Nem mintha nem jutott volna idő az egyetemen szórakozásra; alapvetően az egyetemi évekhez a felszabadult fiatalság érzése társult. Azonban elnézve sok mai egyetemistát úgy gondolom, kevesen használják ki az egyetemi lét adta lehetőségeket. Legtöbbjüket az az érzés keríti hatalmába, hogyha nem buliznak csütörtöktől vasárnapig, akkor lemaradnak valamiről. De ez már egy másik történet …
Tehát eldöntöttem, hogy igyekszem „áthallgatni” egy kicsit. Évről évre felvettem órákat a politikaelméleti tanszéken. Érdekes módon a bölcsészkaron politikaelméletet oktattak, a jogi karon politológiát. Beteges törekvésem látóköröm tágítására oda vezetett, hogy lelkesen tanulmányoztam a föderatív államok struktúráit, a délszláv háborút és a szociális piacgazdaságok jellemzőit. Utóbbit Török Gábornál, aki egyetemi éveim egyik legjobb oktatója volt (pedig talán még csak demonstrátor volt amikor jártam hozzá?! Nem emlékszem pontosan). Igazából minden egyetemi tanárnak legalább meg kellene közelítenie azt az alaposságot, lelkesedést amit nála láttam. Rendkívül sokoldalúan mutatta be a jóléti államok problémáit a legújabb kutatási adatokra hivatkozva.
Teljesen véletlenül ráleltem blogjára, melyet mindenkinek ajánlok, aki szeretne higgadt politikai elemzéseket olvasni. Innen idézek egy rendkívül fontos mondatot:
„(…) az elemzés – ha lehetnek is politikai következményei – alapvetően nem politikai cselekvés. Aki ilyet állít, az tagadja a politika módszeres vizsgálatának önállóságát, s a politika és az ilyen vagy olyan politikai érdekek szolgálatát látja csak ebben.”